Egy hosszabb vidéki autóutam alkalmával tévedtem a kocsim rádiójának állomáskeresőjével egy számomra eddig ismeretlen rádióadóra, ahol egy egészségügyi managerrel késztettek riportot a magán és az állami egészségügy viszonyáról.
A magán és az állami egészségügy. Barát vagy ellenség?
A fent említett úriember felettébb pallérozott, „team buildingeken” és külföldi szakmai utakon elsajátított nyelvjárásban dicsőítette a magánegészségügy behozhatatlan előnyét elsősorban a nem szakmai szempontok terén. Gondosan kerülve a beteg, betegség, rák, szövődmény, fájdalom, szenvedés, halál szavakat.
Náluk kérem szépen ÜGYFÉL van – így nagy betűkkel – nem pedig gyógyításra, segítségre szoruló Beteg, aki szinte mindig egészségesen, szorongásmentesen, mosolyogva érkezik a csillogó magánkórházba, ahol „esetmanagerek” veszik kezelésbe, töviről hegyire kikérdezve, papírhegyeket aláiratva Ügyfelünkkel. Ezt követően a doktor pedig a magánszektorban jelenlegi átlagos 20-30 perc helyett 7-9 percet foglalkozik majd a beteggel, kikérdezi, megvizsgálja, gondolkodik, felállítja a diagnózist, utána a kezelési tervet, részletezi a szükséges kiegészítő vizsgálatoka, mindezt leírja vagy lediktálja, utána pedig mindezt elmagyarázza a betegnek érthető köznyelven is. Legalábbis Managerünk szerint a magánegészségügyben ez a jövőbeni cél, mivel az idő és a doktor is drága, 7-9 perc… Ezt követően Ügyfelünk már fülig érő szájjal még egészségesebben távozik a csillogó klinikáról és a további életében mást se akar már csinálni, mint magánkórházba járni…
Na akkor nézzük
Aki látott már több ezer oldalas egyetemi belgyógyászat tankönyvet vagy részt vett belgyógyászati propedeutika szakmai gyakorlaton az tudja, hogy az első amit a medikusok fejébe vernek, az a betegvizsgálat. Ez a legfontosabb, itt dől el a beteg sorsa. Ha nem az orvos kérdezi ki a beteget, irányított kérdésekkel vezetve a pácienst a megfelelő irányba, rengeteg nagyon fontos információra nem derülhet fény. Erre mondják berken belül: jó anamnézis (kórelőzmény felvétele), fél diagnózis. A megtekintés, (inspekcio) már egy itiner a további vizsgálatokhoz. A tapintásos vizsgálat, a hallgatózás és a többi eljárás az orvosi vizsgálatok alfája. Az orvoslás kezdete óta ezek a betegvizsgálat alapjai és hiába lesz mesterséges egészségügyi intelligencia és van már Da Vinci robotsebészet, ezek nélkül az alapvizsgálatok nélkül a beteg nem fog meggyógyulni.
Autómmal tovább haladva a rádiócsatorna vétele kezdett romlani, a sistergésből még annyit ki tudtam kivenni, hogy managerünk az állami kórházban három műszakban dolgozó nővéreket és a heti 1-2 napot ügyelő, éjszakázó orvosokat kommunikációs tréningre járatva képzeli el az állami egészségügy ha nem is felzárkóztatását de lemaradásának mérséklését a magánszférához képest. És itt végleg megszakadt az adás.
Nem akarok mindehez túl sok véleményt fűzni, mindenki döntse el maga, mit gondol a fentiekről. Talán csak annyit, az állami egészségügy a társadalom igáslova, húz mint a drótkötél, néha megroggyan de aztán ismét nekiveselkedik és tovább húz. A magánegészségügy pedig egy versenyló. Izmos, szép, gyors és csak versenyekre jár. Aztán ha eltörik a lába…
Onkológia, baleseti sebészet, PIC, a 24 órás készenlétet, sokszakmás csapatmunkát igénylő és rengeteg pénzbe kerülő betegellátási formák, a világon mindenhol közfinanszírozásból vagy államilag ellenőrzött privát biztosítási rendszerben működnek. Ahol nem így van, ott nincs is elfogadható egészségügyi ellátás. És ez így van rendjén. Megvan a helye a magánegészségügyi ellátásnak is a rendszerben. Járóbeteg ellátás, szűrővizsgálatok, alacsony kockázatú tervezett műtétek (pl. ortopédia). Azaz a két rendszer kiegészíti egymást, megfér egymás mellet, mást nem is tehet. Csak az alapokat nem kellene bontogatni mert akkor össze fog dőlni az építmény.
Dr. Binó Brúnó
szülész-nőgyógyász szakorvos
