Ki használja az állami kórházi infrastruktúrát és a TB keretet? A beteg vagy az orvos?
2021. január 1-től a hálapénz szankcionálásával a válasz egyértelmű, de a személyes véleményem szerint korábban is a beteg vette igénybe a közös kockázatvállaláson alapuló egészségügyi ellátási finanszírozást.
Ki használja az állami kórházi infrastruktúrát és a TB keretet? A beteg vagy az orvos?
Az orvos lényegében ennek a bonyolult ellátó rendszernek az egyik eleme, aki a világon a legfontosabb terméket, a szintén termelni tudó munkaerőt, a humán erőforrást állítja elő illetve tartja karban.
Szeretném először röviden és lehetőleg egyszerűen összefoglalni az állami finanszírozás lényegét, utána pedig azokat a lehetőségeket boncolgatni, amelyek még tartalék kapacitásként jelen vannak az állami ellátó rendszerben, de valahogy nem kerülnek felhasználásra, sőt a döntéshozók ellenállása az egyik legfőbb gátja kibontakozásuknak. Tudomásul kell vennünk, hogy az egészségügyi ellátásra a társadalom által egészségügyi hozzájárulás formájába befizetett pénzből működik. (+Az adókból kiegészített hiánypótlás.) Azaz a torta mérete adott. Az, hogy hogyan szeleteljük, már ad lehetőséget némi előny vagy a médiában gyakran felkapott milliárdos kórházi hiány felhalomzására. 1994-től standardizálni próbálták az egészségügy finanszírozását: HBCS-t, kb. 800 Homogén Betegség Csoportot hoztak létre amerikai mintára. Ha bement egy beteg perforált vakbélgyulladással a sebészetre, a kezelés költségei előre meg voltak határozva.
Ennek első és legnagyobb hibája volt, hogy nem kategorizált: egy magas kockázatú, több krónikus betegségben szenvedő 2 hétig az intenzív osztályon fekvő páciens után elvileg ugyanazt a pénzt kapta a kórház, mint a 20 éves egészséges fiú után, aki 2 nappal a műtét után hazament gyógyultan. El is kezdtek a kórházak kódolni, kódoló cégek, számítógépes kalózprogramok települtek a kórházi finanszírozásra. Persze az OEP “ellenkódoló” cégeket alkalmazott a finanszírozás kordában tartására, így a tortaszelet mérete végül is nem nagyon változott. Azért mégis, mert a kódolók győzni látszottak. A betegnél az alapbetegsége mellett felkódoltak még jónéhány többé kevésbé igaz betegséget, hozzá pénzbe nem kerülő ellátási formát pl: rövid pszichiátriai tanácsadás, szorongás oldása, stb. mindezt pl. a nőgyógyász neve alatt. Ezért aztán 2004-ben bevezették a TVK-t, a Teljesítmény Volumen Korlátot. Az ellátott területre és betegszámra méretezve meghatározták a torta méretét. Innentől adott volt költségkeret.
Viszont ha a kórház túllépte a tavalyi költségvetést, sávosan egyre degresszívebben finanszírozták részére az ellátást. Ezt még fűszerezték a területi ellátási kötelezettséggel: a már milliárdos hiányt görgető kórháznak a területi beteget továbbra is kötelező ellátni, tovább növelve hiányt. Ha év vége felé túllépték az éves keretet, a halasztható műtéteket elkezdték tologatni a következő hónapokra, a nem területi betegeket pedig tovább küldeni. Ha viszont maradt pénz, akkor ami kifért a csövön, költekezés, mivel ha marad el nem költött keret, azt jövőre már nem kapják meg. Mindehhez járult a rendszer legnagyobb hibája: az amortizációt nem számolták bele költségvetésbe. Egy 40 milliós ultrahang, 250 milliós digitális röntgen élettartalma meghatározott, nem beszélve a 800 milliós MRI-ről. Erre a finanszírozás nem tért ki, a kórtermek és vizsgálók festésére sem.
A lakosság számbeli változása, korösszetétele szintén nem része a rendszernek, pedig egy lakóparkokba beköltöző egészséges fiatal vagy egy kerületből az aglomerációba kiköltöző lakosság lényegesen befolyásolhatja az egészségügyi ellátás költségeit. Mindezek fényében már érthető, hogy miért kell várni hónapokat, éveket egy csípőprotézis, szemlencse, vagy gerincműtétre. Nem a doktor nem akar operálni, hanem nincs költségkeret az ellátásra a kórházaknál. A gazdaságos ellátást preferáló, de teljesítményorientált finanszírozás pedig teljesen hiányzik a rendszerből.
De mi lehetne a megoldás?
- Az orvosok miért nem bérelhetik ki a kórház üres kapacitásait? Számos kórházban pénteken nincs műtét. Műtőtakarítás van, mivel már nincs pénz további elektív műtétek elvégzésére. Máshol napi 2 nagyműtétet végeznek, 11-kor bezár a műtő. A kórház saját orvosai, de akár külsős (magán)orvos team is bérelhetné a műtőket például délutánra, vagy hétvégére, amikor csak a felvételes osztályok működnek. Szerződhetnének akár a társadalombiztosítóval is, a rendelkezésre álló források átcsoportosításával TB finanszírozottan is operálhatnának, csökkentve az egyre tornyosuló várólistákat. Itt jegyzem meg, hogy vannak ilyen kísérletek, de a kórházigazgatók rendszeresen vérszemet kapnak és a jóval magasabb minőségű hotelszolgáltatást nyújtó magánkórházak műtőbérleti díjját kínálják. A kör bezárult.
- Az állami kórházaknak is van vállalkozása magánegészségügyi szolgáltatás nyújtására (pl. Semmelweis Kft) de ezek árai nem térnek el a magánkórházakétól, igy az orvosok sem motiváltabbak itt operálni, mint egy elegáns magánkórházban. Tehát ismét tükörbe kellene nézni az állami kórháznak és nem magánkórházi árakért nyújtani nem finanszírozott ellátást az ütöttkopott állami kórházakban. Így talán még versenyképesek is lennének a magánegészségügyi piacon. Ha alacsonyabb áron nyújtanának magánszolgáltatást, az állami kórházakban megforduló lényegesen nagyobb esetszám, és még ne adj isten a co-payment – a TB finanszírozás egészének vagy egy részének bevonása állami kórházban végzett magánellátásba – jelentősen enyhítené a várólistákat és javítanák a kórházak gazdasági helyzetét. Ha a HBCS 80%-ért vállalja a kórház az ellátást, a beteg is beszáll a költségekbe, az ellátó team pedig az üres kapacitásokat bérli a magánegészségügyi rendszer árainál olcsóbban, az olcsóbb magánellátás elérhetőbb lenne a várólistákon lévő betegeknek, a kórház pedig versenyképes lenne a magánegészségügyi piacon. Az így szerzett bevételt pedig bérkiegészítésre és az infrastruktúra karbantartására fordíthatnák.
- Bevett gyakorlat, hogy főleg az egynapos sebészeteken, SZTK-k műtőjében végzett TB finanszírozott ellátás esetén jutalékot kapnak a vállalkozóként dolgozó orvosok az elvégzett műtétekért. Ezt miért nem lehet kiterjeszteni a fekvőbeteg ellátásra is? Ha valaki hajlandó bemenni operálni szombaton epekövet, sérvet, visszeret, térdprotézist, a kórház át tud csoportosítani pénzt az ellátásra, az egészségügyi személyzet, műtősnő, műtősfiú bérkiegészítéshez jut, a betegek pedig hamarabb kerülnének ellátásra. Itt szintén a co-paymentet említem, azaz a TB finanszírozást vagy annak egy részének bevonását, – a fent említett 80%-os szorzót – amivel lényegében spórolna a kórház a TB-nek. És erre az alternatívára már a magánbiztosítók is vevők lennének akiknek a hiánya jelenleg a magán fekvőbeteg ellátás fejlődésének legnagyobb gátja hazánkban.
A fenti összefoglaló csak részben gazdasági jellegű, a megfelelő politikai akarat is nélkülözhetetlen a pozitív változásokhoz. Ugyanis a társadalom egy része nem tudja vagy nem akarja a magánellátását finanszírozni. De megfelelő kommunikációval elérhető lenne, hogy megértsék: nem a közfinanszírozott ellátás rovására történne a szabad állami egészségügyi kapacitások hasznosítása, hanem ellenkezőleg: a plusz bevételek és az elérhető áron az “állami magánegészségügyet” igénybe vevő betegek pont az állami egészségügyet tehermentesítenék és a várólistákat csökkentenék.
Budakeszi Medical Orvosközpont
